A 27 éves C.A., a háziasszonyok szokásos életét élte, amikor azon a novemberi délutánon ijedten kellett tapasztalnia, hogy egy idegen jelenik meg a nappalijában fütyülő hang kíséretében. Az alak teljes mértékben emberszerű volt, úgy 180 cm magasnak tűnt. Arca sápadt és hosszúkás volt, hosszú, szőke haja a vállára omlott. C.A nagyon meglepődött, de az idegen telepatikus úton megnyugtatta, majd szinte hipnotikus állapotba került.
A lény elmesélte neki, hogy egy másik világról érkezett és fajuk békében szeretne élni a Föld lakóival. Elmagyarázta, hogy az emberiség rendkívül ellenséges a járműveikkel szemben és bármennyire szeretnének tudósaink kapcsolatba kerülni velük, az nem fog sikerülni, ugyanis az ő világuk egészen más fejlődési fázisokon ment keresztül. Az idegen széttárta a karját és megjelent egy háromdimenziós holografikus kép. Ezen különböző típusú UFO-k látszottak, a magas, szőke alak fajának járművei. A titokzatos idegen azt is elmondta, C.A. agya megfelelő frekvencián működik ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek vele. Megígérte, hogy többször vissza fog térni, és ezt be is tartotta. Mielőtt azonban eltűnt volna, még elmondta azt is, hogy bolygóját Gharnasvarnnak hívják. Ekkor C.A. megérintette az idegent, de gyorsan visszakapta a kezét, mert az ezüstös ruha, amit az idegen viselt, rendkívül sikamlós, visszataszító tapintású volt. Ezt követően fényvillanás következett, s a látogató eltűnt. Látogatásának egyetlen bizonyítéka egy megpörkölődött újságpapír volt, melyen az idegen állt.
...
...
...
...
...
// ]]>
... ...//
// ]]>
Hónapokkal később az idegen újra megjelent. Részletes információkat és magas-szintű filozófiai elméleteket közölt C.A-val. Többek között beszélt az idő és az atomok szerkezetéről, az életfolyamatok felsőbb szintű összefüggéseiről, a gyógyításról, a lézertechnikáról. Ez utóbbi éppoly hihetetlen volt, mint a háromdimenziós kép, hiszen 1957-et írtak, vagyis sem a hologram, sem a lézertechnika nem volt még ismeretes.
Az utolsó látogatás szintén emlékezetes maradt, de ennek már tanúja lett C.A. kislánya is, aki otthon tartózkodott édesanyjával. Erre a napra 1958. augusztus 18-án került sor. Az idegenen ekkor sötét öltöny és régimódi kalap volt. Egy pohár vizet kért C.A-tól, mert megégette az ujját. Amikor C. elébe tette a vizet, az idegen belemártotta sérült ujját, majd az égett felületet befújta valamiféle szerrel. Ez után injekciót adott be magának, és mintha mi sem történt volna, a seb begyógyult. Az idegen megköszönte a segítséget és eltűnt.
Nem sokkal az eset után, egy dr. Dale nevű orvos feljegyzéseket készített, de ezeket soha nem hozta nyilvánosságra. Állítólag még ma is a birtokában vannak.
1961. szeptember 19. - New Hampshire - USA
Az UFO-történetek talán egyik leghíresebb példája a Hill házaspár esete. Betty és Barney Hill, azon az estén Montrealból hazafelé tartottak Portsmouthba. Miután átlépték a kanadai határt, a New Hampshire-i Fehér hegységben kanyargó főútra hajtottak. Betty a csillagos eget kémlelve felfedezte, hogy az egyik csillogó pont követi őket. Az asszony hitt az UFO-kban és felhívta rá férje figyelmét is. Barney letért egy másik útra, hogy megpróbálja lerázni az UFO-t, de nem sikerült.
Az űrhajó végül Indian Head mellett szállt le. A házaspár utolsó emléke volt, amint megbabonázva bámulják a csészealj fényes ablakait. A következő pillanatban ismét az úton haladtak hazafelé, de jóval előrébb, mint azt sebességük lehetővé tette volna. Hamarosan hazaértek úgy hajnali öt óra tájban és döbbenten tapasztalták, hogy útjuk két órával hosszabb ideig tartott, mint kellene.
Betty másnap izgatottan hívta fel nővérét Janetet, aki hozzá hasonlóan UFO-rajongó volt. Elmondta szokatlan élményüket, de elhallgatta az elveszett időt. Janet felhívta a figyelmét arra, hogy könnyen sugárzást kaphattak, ha túl közel mentek a géphez. Bettynek bogarat tett a fülébe és az asszony komolyan megijedt a lehetőségtől, hogy radioaktív sugárzás érte őket. A következő napokon témába vágó könyveket vett ki a könyvtárból, köztük az akkori legnagyobb UFO-kutató szervezet, a NICAP igazgatójának könyvét. Ezek után levélben felkereste a szerzőt. Részletesen leírta mi történt, de most sem említette az elveszett időt.
Valószínűleg a levél megírása segítette az emlékek visszatérését, mert pár nappal később elkezdődtek a szokatlan, különös álmok. Betty azt álmodta, hogy őt és Barney-t egy űrhajó fedélzetére cipelték, ahol beszélt az utasokkal is. Álmai a következő négy napban rendszeresen megismétlődtek. Betty elmesélte élményeit barátainak, kollégáinak is és javaslatukra lejegyezte mind.
Közben a NICAP is reagált levélre, és október 21-én megbízottjuk, az azóta ismerté vált UFO-kutató Walter Webb felkereste a házaspárt, majd alaposan kikérdezte őket. A következő időkben egyre több kutató kereste fel Bettyt és Barney-t, s miután tudomást szereztek az elveszett időről, melyet akkoriban még nem hoztak kapcsolatba az UFO jelenséggel, felmerült a szinte hihetetlen feltételezés: Elképzelhető-e, hogy Betty fantasztikus álmainak valós alapja van?
Az 1962-es évet már ezzel a feltételezéssel kezdték a kutatók és Betty is, aki előadásokat tartott a helyi közösségeknek UFO-król és saját élményeikről. A kutatásokat visszavetette Barney gyomorfekélye és magas vérnyomása. Ugyanakkor ennek köszönhető, hogy orvosa pszichiáterhez küldte, a híres bostoni dr. Benjamin Simonhoz, aki nagy gyakorlatra tett szert az idegrendszeri problémák regressziós hipnózissal való kezelésében.
1963. december 14-én Betty elkísérte férjét a pszichiáterhez, ahol hosszasan beszélgettek a házaspár életéről, vegyes házasságuk problémáiról (Barney színesbőrű volt), és az UFO-élményükről. Ezzel kezdetét vette az 1964. június 27-ig tartó vizsgálatsorozat, melyben Betty és Barney Hill eltérítésének részletei kezdtek körvonalazódni. 1965-ig mindez nem került nyilvánosságra, de aztán kitudódott és a házaspár dr. Simon kíséretével az ismert újságíróhoz, John Fullerhez fordult. Fuller nagy sikerű könyvet írt a történetből A megszakított utazás címmel.
A kutatás szerint a Hill házaspár története a következőképp foglalható össze:
Amikor Barney és Betty kiszálltak az autóból, az UFO a közelükben landolt és öt egyenruhás kicsi alak lépett ki belőle. Felvonszolták őket a fedélzetre és elválasztották egymástól a házaspárt, majd alapos orvosi vizsgálat alá vetették őket. A fedélzeten tucatnyi alak serénykedett, a "kapitány" és az "orvos" megkülönböztethető volt köztük.
Bettynek megnézték a torkát, a fogait, a fülét és a fejét. Bőrét egy lencseszerű tárgyon keresztül vizsgálták, majd levágtak hajából egy fürtöt. Ezután levetkőztették, s köldökén keresztül tűt szúrtak a hasába. (most nem részletezem a valószínű okokat, hogy miért) Ez a kellemetlen beavatkozás nagy fájdalmat okozott Bettynek, s mikor a kapitány ezt észrevette, a homlokára tette a kezét, mire a fájdalom megszűnt.
A vizsgálat után a kapitány segített felöltözni Bettynek. Eközben az orvos Barney-hoz fordult, s rajta is elvégezte a vizsgálatokat egészen addig a pontig, míg a férfi fogát vizsgálta. Akkor ugyanis a protézis az idegen kezében maradt, s ez felidegesítette az amúgy is kíméletlenül vizsgálódó orvost, mert nem értette hogy lehetséges az, hogy míg Betty fogai szilárdan az állkapcsába ágyazódva vannak, addig Barney fogai kivehetőek.
Miután tisztázták ezt Betty által, a vizsgálat folytatódott. Közben az asszonyt a kapitány végigkísérte a fedélzeten. Betty érdeklődött az idegenek otthona felől. Ekkor a kapitány egy térképhez vezette, amelyen csillagok és az azokat összekötő vonalak voltak megfigyelhetők.
Betty megkérdezte, hol van az idegenek otthona, mire a kapitány visszakérdezett, meg tudja-e mutatni, hol a Föld. Betty nem tudta. Erre azt mondta a kapitány, hogy akkor teljesen felesleges magyaráznia, Betty úgysem fogja érteni. Annyit mindenesetre elárult, hogy a vonalak kereskedelmi útvonalakat jelölnek.
Eközben Barney-n reflexvizsgálatokat végeztek és a nemi szervére szívószerkezetet helyeztek, mellyel komoly fájdalmat okoztak neki. Miután mindenen túl voltak, az idegenek elmondták, hogy mindent el kell feledniük. Betty tiltakozott ellene, de a lényeket ez kicsit sem érdekelte. Visszavitték a házaspárt az autójukhoz, s ezzel véget is ért az eltérítés.
Számos kutatási munkát adott a Hill házaspár az ufológusoknak. A térkép alapján rájöttek -, melyet hipnózis alatt Betty pontosan le tudott rajzolni -, hogy az idegenek a Zeta Reticuli csillag egyik bolygójáról jöttek.
1968. augusztus - Magyarország - Budapest:
Azon a langyos nyári estén, M.J. 3/4 10-kor ért haza. Amint belépett az ajtón, furcsa késztetést érzett arra, hogy visszamenjen az utcára és a közeli erdőben tegyen egy sétát. Így kiment a házból, s mintha valami láthatatlan erő húzná, el kezdett rohanni az erdei úton. Már jól bent járt az erdőben, sőt majdnem át is ért rajta, hisz kivehetően felfénylettek a közeli üdülők világító sorai, amikor az egyik kanyar után a fenyvesből két humanoid lény lépett elő. Alig lehettek M.J-től messzebb, mint negyven méter.
A kicsi humanoidok talán 120 cm magasak lehettek, bőrük fehéres, testükön kezeslábasféle ruhát viseltek és szemmel láthatóan M.J-re vártak. Hamarosan újabb humanoidok bújtak ki a fák alól, így már hatan voltak. M.J. lassan elhaladt mellettük az út másik oldalán, s emezek szomorúan néztek utána.
"Lehervadt az arcukról a mosoly, amikor látták, hogy nem megyek át hozzájuk. Meglepődve, bánatosan néztek rám."
Miután elhagyta őket, tudat alatt megérezte, hogy egy nagyobb, két méter magasságú, szürke és ráncos bőrű, nagyon sovány, de teljesen emberszerű alak csatlakozik a kicsikhez és határozottan megindul a nyomába. Bárhogyan igyekezett volna elfutni, az idegen egyre közelebb került hozzá. Elhatározta, hogy hirtelen megfordul, és leüti a magas lényt. Amint ez a gondolat átsuhant az agyán, teste mintha félig megbénult volna, lába is csak alig vitte előre. Így haladt egy darabig, aztán csak arra emlékezett, hogy a zsibbadás elmúlt, és az alak már tizenöt méterrel lemaradva, a járda szélén ácsorog magába roskadva.
"Nem sikerült neki." - gondolta magában M.J., bár fogalma sem volt, mi nem sikerült a lénynek. Biztonságos távolságból megfordult, hogy jobban megnézze magának a magas alakot. Az idegen erre felkapta a fejét és szeme "villogott".
"Lehet, hogy mégis sikerült neki." - villant át ijedten M.J. agyán a gondolat, és hazaindult, de most már nem rohant, mert nagyon fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Csak otthon döbbent rá kikkel is találkozhatott. Ránézett az órára és csodálkozva tapasztalta, hogy rövid erdei sétája négy óra hosszáig tartott. Az óra hajnali 3/4 2-őt mutatott.
1970. január 7. - Imjarvi - Finnország:
A.H. 36 éves favágó, és barátja a 38 éves gazdálkodó V.E. esete sokkal szomorúbb kimenetellel végződött. A két jóbarát szenvedélyes amatőr síversenyző volt, és a következő versenyükre kívántak felkészülni. Ennek érdekében, falujuktól két kilométerre felépítettek egy edzőpályát.
Délután fél négy felé járt az idő, s a téli nap már lenyugodott. Minden csendesnek és békésnek tűnt, amikor hirtelen éles fény hasított végig a sötét égbolton, majd megfordult és a tisztás felé tartott. Kb. 40 méterre a tisztás fölött, teljesen lelassult és ereszkedni kezdett. Úgy 15 méter magasságnál megállt. A fényt egy repülő csészealj sugározta. A két síelő csak a tárgy alsó részét látta, mely három méter átmérőjű lehetett és három, egyenlő távolságra elhelyezkedő félgömb dudorodott ki az alján. A tárgy végül vörös ködbe burkolózott, miközben egyre lejjebb ereszkedett, és így már láthatóvá vált harangszerű felső része. Ekkor fénysugár jött ki az UFO aljából, amelyből egy alak körvonalai bontakoztak ki.
A lény apró volt, mindössze 90-100 cm magas, karjai, lábai feltűnően vékonyak, fején hosszúkás, fénylő sisakot viselt, így arcvonásai kivehetetlenek voltak. Ruházata világoszöld overálból, csizmából és fehér, könyékig érő kesztyűből állt. Kezében aprócska - fényképezőgépre hasonlító - dobozt tartott és hosszú ideig farkasszemet nézett a két meglepődött síelővel. Ekkor A.H. váratlan mozdulatot tett, talán inteni akart a botjával, maga sem tudta felidézni. A lényeg, hogy a lény támadásnak vélhette az ártatlan mozdulatot, és dobozkáját a síelők felé fordította. Sárga fény csapott A.H. irányába, majd a fényalagút is megelevenedett: vörös, zöld, ibolyaszín szikrák csaptak ki belőle, olyan volt, mint valami tűzijáték. Az UFO feljebb emelkedett és izzó-vibráló ködféle tört elő belőle, beborítva a tisztást. Közben a fényalagút megszűnt, s mire a köd eloszlott, az űrjármű eltűnt.
A két barát izgatottan tárgyalta meg az eseményeket és sietősen szedelőzködni kezdtek, hogy mielőbb hazajussanak. Épp indulásra készen álltak, amikor A.H. váratlanul összeesett. V.E. a hátán vitte el a faluba, ahonnan szomszédjuk segített kórházba szállítani. Az orvosok mindkettőjüket megvizsgálták. Fájdalomcsillapítóval némiképp enyhíteni lehetett A.H. bénulását, ami pár hét múlva meg is szűnt, de a feldagadt vörös bőrön, a rendetlenkedő vérnyomásban nem történt javulás. A.H. négy hónapig feküdt otthon betegen, de állapota csak tovább romlott. Étvágytalan lett, egyensúly- és érzékszervi zavar jelentkezett nála, és egyre gyakrabban veszítette el az eszméletét. Például elment valahová és egyszerűen nem tudta hol van és honnan jött.
Később nyugtalanítóan hasonló tünetek kezdtek megjelenni V.E. állapotában is. Ekkor az orvosuk már sugárfertőzésre gyanakodott és komolyabb kivizsgálásra Helsinkibe küldte őket. Sajnos kiderült, hogy radioaktív, feltehetően röntgensugárzás okozta sugárbetegségben szenvednek, aminek gyógyítására Helsinkiben nem volt mód. Ezért a svédországi Karolinska Intézetbe vitették őket, ahol akkoriban Európa egyik legnevesebb sugársérülés-kezelő osztálya működött. Mindent megtettek a két férfiért, de csak V.E-t sikerült megmenteniük. A.H. 1971 januárjában, épp egy évvel a találkozás után meghalt.
A két síelő szomorú esetével együtt, több, mint háromszázra becsülhető a halálos tragédiával végződött UFO-találkozások száma.
1973. október 16. - Langford Budville, Somerset - Anglia:
Mrs. Verona (álnév) eltérítése nem csak a szexuális mozzanatok miatt figyelemreméltó, hanem azért is, mert megmutatja, hogy az idegenek nem mindig alkalmazzák tudatunk blokkolását.
Azon az estén Mrs. Verona beteg barátnőjéhez ment látogatóba, s az országút mentén a mezőn, furcsa fényekre lett figyelmes. Ezzel egy időben az autó motorja leállt, lámpái kialudtak. Bár az asszony nem értett az autókhoz, mégis kiszállt, hogy megnézze mi lehet a gond. Felnyitotta a motorháztetőt, amikor zümmögő hangot hallott ama fényesség felől, melyet korábban látott és félelmes érzés kerítette hatalmába. Vissza akart ülni az autójába, de ekkora hatalmas csapást érzett a vállán és elterült a földön. Legnagyobb döbbenetére egy fémes testű alakkal nézett farkasszemet. Kiáltani szeretett volna, de erős fény villant fel és ő elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, korongformájú tárgy mellett feküdt. A tárgy teteje kupolás volt, ablakaiból erős fény világított ki. Újra elájult.
Amikor ismét magához tért, egy ágyon feküdt, amelyhez bokáinál és csuklóinál fogva egy pánttal rögzítették. A fal mentén megpillantotta a fémes kinézetű alakot, melyről kiderült számára, hogy mintagyűjtő robot. A szobában rajta kívül három férfi tartózkodott, akik szájmaszkot, sapkát és világoskék kötényt viseltek. Az asszony meztelenül kiterítve feküdt, először azt hitte műtőben van és ereje sem volt védekezni. Kábultan figyelte miként vizsgálgatja testét az egyik alak, miközben a vizsgálóasztal szélén színes kockák cikáztak ide-oda. A vizsgálatot végző ember világos bőrű, kerek szemű alak volt, és apró szerszámmal matatott a nő testén. Ezután vér- és körömmintavétel következett, majd valamiféle szívószerkezetet tettek a nemi szervére. Ez utóbbi rendkívül fájdalmas volt, de az alakok rezzenéstelenül folytatták tevékenységüket, ügyet sem vetve az asszony kínjaira.
A beavatkozás után magára hagyták és pár percet pihenhetett. Hamarosan az egyik férfi visszajött és Mrs. Verona combjába szúrt egy tűt, minek következtében az asszony teste lebénult. Magatehetetlenül, csukott szemmel kellett eltűrnie, ahogyan megerőszakolják. Végül kihúzták a tűt a lábából, lesegítették a vizsgálóról, de újra elájult a kimerültségtől.
Amikor magához tért, ismét az autója mellett találta magát. A ruhája rajta volt, a lába azonban még mindig remegett. Beült az autójába és valahogy hazajutott hajnali fél három körül. Otthon zokogva borult férje karjaiba és sokkos állapotban hebegte el neki, hogy milyen szörnyűségen ment keresztül. Megállapodtak abban, hogy senkinek nem beszélnek a történtekről.
Négy évvel később, 1977-ben egy tévéműsor kapcsán hallottak Barry King UFO-kutatóról, aki egy hasonló történetről számolt be. Mrs. Verona ennek hatására felkereste a férfit, majd beszámolt neki az esetről. A hipnózisba nem egyezett bele, mert így is elég sok mindenre emlékezett és attól félt, hogy még több szörnyűségre derül fény, amit már nem tudott volna feldolgozni.
1978. november - Trier - Nyugat-Németország:
P.O. az amerikai hadtest katonája volt, aki Németországban állomásozott ebben az időszakban, és fiatal felesége a második babájukkal volt terhes. Az asszony, november végén baráti látogatáson vett részt, de már korán, fél hétkor hazaindult, hogy hároméves kislányát időben lefektethesse. Az úton hazafelé, egy fehér színű, ovális repülő tárgy került szemük elé a semmiből, mely egy darabig szorosan fölöttük lebegve követte az autót. Amikor hazaértek, az asszony meglepetten tapasztalta, hogy a máskor negyven perces távolságot most két és fél óra alatt tették meg. Nagyon bizarrnak találta a dolgot és azonnal kapcsolatba hozta a repülő tárggyal.
Később hipnózis segítségével vissza tudott emlékezni az elveszett időre. Arról fogalma sem volt hogyan jutott az űrhajó belsejébe, de pontosan fel tudta idézni, amint egy vizsgálóasztalon fekszik anyaszült meztelenül és apró lények vizsgálgatják. A kicsiknek hatalmas, kopasz fejük volt és közömbösen nézték nagy, fekete szemükkel a nő mozdulatait. A vizsgálat többek között bőr- és vérmintavételt tartalmazott. Számára az volt a legszörnyűbb, amikor az egyik lény hosszú tűvel megbökte a köldökén keresztül. Tudat alatt érezte, ennek a vizsgálatnak köze van a terhességéhez.
Következő emléke az volt, hogy az autója mellett áll, karjában a kislánya és a távozó, ragyogó fényektől csillogó UFO után bámulnak. Hipnózis alatt tett vallomását több pszichiáter is kiértékelte. Abban mindenki egyetértett, hogy az asszony egyértelműen hisz abban, amit mond és történetében semmit nem talált ki. Következésképpen nem hazudott.
1992. szeptember 4. - Magyarország:
Az az őszi nap, örökké emlékezetes marad Sz.G. budapesti üzletkötő számára. Az egyik szeptemberi este, autójával tartott hazafelé, amikor egy furcsa, fényes objektumot fedezett fel az égbolton. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy majdnem összeütközött a szembejövő járművel.
Jobbnak látta, ha leáll az út szélén, és kicsit kiszellőzteti a fejét. Közben azon gondolkodott, mi lehetett az a fényes tárgy, mely perceken keresztül követte. Pár pillanattal később megkapta a választ. Úgy ötszáz méterre, a közeli erdő fái között pulzáló fényt látott, s a fényben egy űrjármű lebegett közvetlenül a föld felett.
Sz.G. nem tudta leküzdeni kíváncsiságát, így közelebb merészkedett és jól látta az űrhajó körül serénykedő kicsi lényeket. Eközben nem érzett semmi félelmet, inkább belső melegség árasztotta el, s mintha éteri könnyedség szállta volna meg, úgy érezte lebeg a levegőben. A következő emléke az ébrenlét és az álom határmezsgyéjére sodorta, ahol fehéren vakító, széles hómező vette körül és rettenetesen fázott. Erre felébredt és visszabotorkált az autójához. Közben azon gondolkodott, mindez megtörtént-e vele, vagy csak képzelte az egészet.
Otthonába érkezve kellemetlen fogadtatásban részesült. A felesége nem szólt hozzá...majd végül félórás veszekedés után derült ki, hogy Sz.G. egy egész napot késett otthonról. Péntek este, fél tíz körül pillantotta meg az űrjárművet, és tíz óra előtt néhány perccel ismét autóba szállt. Csakhogy az már szombat este volt, vagyis kis sétája során nem fél óra, hanem huszonnégy teljes óra veszett el az életéből, mellyel nem tudott elszámolni. Sz.G. hiába magyarázkodott, feldühödött felesége nem hitt neki. Azzal gyanúsította meg, hogy biztosan egy másik nő áll a háttérben, és ez az oka a késésnek.
Sz.G. ezt követően minden témába vágó könyvet elolvasott a repülő csészealjakról, hogy legalább valamiféle fogalma legyen mi is történt vele. Közben körvonalazódott benne, hogy a kiesett huszonnégy óra az ún. elveszett idő, melynek emlékképeit az ufonauták törölték, vagy blokkolták. Hónapok teltek el így. Sz.G. nyugtalanul aludt, sokszor kellemetlen képek gyötörték, mintha idegen világokban járna. Aztán egyik nap történt valami.
Sz.G. 1993 júniusában egy szörnyű közlekedési balesetet élt túl, s talán a sokkhatás miatt, visszatértek elveszettnek vélt emlékei. A baleset pillanatában nem az élete pergett le előtte, akár egy film, hanem annak a szeptemberi éjszakának különös képsorai. A kórházban töltött felépülés alatt, minden egyes pillanatot felidézett, s mire hazakerült, már tisztában volt minden apró részlettel, minden kérdésére megkapta a választ.
Az idegenek elkábították, majd egy antigravitációs szerkezet segítségével belebegtették az űrhajóba. Először alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd megmutatták neki a hajó belsejét. Telepatikus úton meséltek magukról és bár nem mondták el pontosan honnan jöttek, elárulták, hogy a hipertéren keresztül érkeztek irdatlan távolságból. Azt is megtudta az idegenektől, hogy egy kozmikus kísérlet részeként tanulmányozzák bolygónkat.
Legnagyobb döbbenetére kiderült, hogy az ufonauták nem valódi arcukat mutatják nekünk. Az arcukon található két hatalmas pupilla nélküli szem, az apró orrnyílás, keskeny, pici száj, csupán álca, igazából nem más, mint egy sisak. Hogy igazából milyen a külsejük, arra nem kapott választ. Az ufonauták meghívták egy képzeletbeli űrutazásra is, ahol megmutatták neki bolygójuk néhány jellegzetes helyét.
