Akárcsak a Valentin Nap, ez az ünnep is sokakban ellenszenvet kelt. Nem titok, hogy ez minek köszönhető, hiszen a reklámipar, mint ahogy a legtöbb kínálkozó lehetőségből, ebből is megpróbál hasznot húzni. Ám a közhiedelemmel ellentétben a töklámpások ünneplésének elterjedése nem a divatnak köszönhető, valójában ez a jeles nap több száz éves hagyományra tekint vissza.
Valószínűleg a kelta kultúra újévi ünnepéből, a Samhain-ból ered, mely november 1-jére esik. Az ősi monda szerint az elmúlt évben elhunytak lelkei ezen az éjjelen vándorolnak a holtak birodalmába. Ilyenkor a holtlelkek szabadon kószálnak az élők között, ami összezavarhatja a valódi világot. Hogy ez ne történhessen meg, az emberek étellel tisztelegtek, és állatokat áldoztak a holtak előtt. A későbbiekben aztán, mikor a különböző kultúrák keveredtek, ebbe az ünnepbe is sok déli vonás vegyült.
...
...
...
...
...
//-->
...
...
Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy hogyan lett ebből aztán keresztény ünnep, amit mi Mindenszentek Napjának ismerünk. Mert, hogy nem csalás, nem ámítás, a kettő szorosan kapcsolódik. Ennek oka, hogy a hittérítők a bibliai tanok terjesztésekor azt a feladatot kapták, hogy a pogány ünnepek betiltása helyett mindenképpen próbálják azokat beilleszteni a keresztény kultúrkörbe. Így a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad, és a megtérítendő pogány népek nem érzik majd úgy, hogy elvették tőlük az ünnepeiket.
Még mindig nem derítettünk azonban fényt arra, hogyan jönnek ide a töklámpások. Az ünnep ezen, része már a különböző rémhistóriákat nagyon is kedvelő angolszász nyelvterületeknek köszönhető. A töklámpások angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’Lantern. A legenda szerint a név egy Jack nevű részegestől származik, aki különböző fortélyokkal rávette az ördögöt, hogy mentse meg a lelkét a pokoltól. Igen ám, de – bár a pokoltól valóban megmenekült -, Jack a mennyországnak sem kellett.
Az ördög erre kárpótlásul egy széndarabot adott neki, amit pórul járt Jack-ünk egy kifaragott marharépába tett lámpás gyanánt. Azóta kering e fény körül szelleme, nyugvóhelyet keresve. Amerikában azonban nagyon praktikusak voltak, és Jack marharépáját a célnak sokkal inkább megfelelő, és nem mellesleg látványosabb tökre cserélték. Innentől kezdve talán újat mondani nem tudok. Amerikából ered a szokás, hogy a gyerekek különböző vicces, ijesztő, frappáns jelmezekbe öltözve járják a szomszédságot valami nyalánkságért, cukorért, édességért a jól ismert felkiáltással: „Csokit vagy csalunk!” (Eredetiben ez úgy hangzik, hogy „Trick or treat!”, ami annyit tesz: „Cukrot vagy csínyt!”) Ha nem kapják meg, amiért jöttek, vagyis a csokit, cukrot, akkor jöhet a csíny, vagy csalás, aminek következményeit viselni kell.
Aranyos, szívderítő szokás ez, mely azonban sajnos úgy tűnik, hogy lassan feledésbe merül. Ennek oka a sok szörnyűség, ami Halloween éjszakákon történt a gyerekekkel. Európában még csak most kezdi méltó helyét elfoglalni a töklámpások éjszakája. Baráti társaságok gyűlnek össze jelmezbált rendezve, hogy így szórakozzanak együtt. Más kérdés azonban, hogy mi ennek a megítélése mi felénk. Erre ugyanis a keresztény forma volt mindig is életben. Eszerint pedig ez a nap nem épp szórakozásra való.
A hagyomány szerint Mindenszentek éjszakáján megemlékezünk halottainkról, az üdvözült lelkekről, elhunyt hívőkről. Könyörgünk a purgatóriumban szenvedő rokonainkért, hogy minél hamarabb a mennybe kerülhessenek. Gyönyörű alkalom ez arra, hogy mindenki meggyújtson egy gyertyát halottai tiszteletére, így estére a temetők soha nem látott éjszakai fényárban úsznak. Mindent kísérteties árnyak vigyáznak. Persze ez még nem zárja ki, hogy esetleg gyermekeinkkel, - akik még nem elég felnőttek, hogy megértsék, miért kell ilyenkor temetőbe menni -, megünnepeljük a Halloweent, mely talán egy kis boldog mosolyt csal majd arcukra ebben a rohanó, szürke világban.
