A nekromancia – helyesebben nekromanteia – ógörög szó, tükörfordításban „halottjóslást” jelent... Nekromantáknak a középkori Európában azokat az embereket hívták, akik (állítólagosan) megidézték a sírból a holtak szellemeit, hogy kérdéseket tegyenek föl nekik a múlt és a jövendő rejtett titkairól.
A nekromantát mérföldnyi szakadék választja el a közönséges halottlátótól és a szeánszokat tartó spiritisztától, valahogy úgy, mint a mágust a boszorkánytól. Ő igazi beavatott, titkos mesterségek tudója, míg amazok egyszerű kontárok, botcsinálta amatőrök a mágia berkeiben. A halottlátónak, a médiumnak a szellem csak akkor jelenik meg, ha akar, és utána csak azokra a kérdésekre válaszol, amikre kedve tartja. A nekromanta ezzel szemben parancsol a kóbor lelkeknek, kíméletlenül az akarata alá hajtja őket.
...
...
...
...
...
//-->
...
...
Mestersége kétségkívül sötét színezetű, s bármekkora hatalommal bír, többnyire üldözik, megvetik. Mégsem vehető egy kalap alá a fekete mágussal, a pokol igazi szolgájával; a nekromanta hajdanvolt emberek árnyát idézi föl az alvilágból, nem démonokat, gonosz szellemeket; és nem köt alkut az ördöggel, lelke üdvösségét kínálva fel a tiltott tudásért cserébe. Ez persze édeskeveset segít rajta, ha összeütközésbe kerül a hatóságokkal; a halottidézés gyakorlását az antikvitás kezdete óta szinte mindenütt szigorú törvények tiltották, nemegyszer fővesztés terhe mellett. De mi történik, ha egy neves országnagy, aki a maga személyében hozta azokat a bizonyos törvényeket, hirtelen végső szorongattatásba kerül, és sehol sem lát már kiutat?
A nekromanciának is két ága van, melyeket hiba lenne összetéveszteni. Az egyik során a varázsló a friss vagy kevésbé friss holttetemet mozgásra bírja, saját energiáinak kivonásával és átcsoportosításával. A szó szoros értelmében vett nekromancia a lélek idézésével függ össze, ehhez nem is szükséges porhüvely. Ilyenkor a mágus újfent instabillá teszi a téridő szerkezetet, és utat nyit más szférákba. Meg kell említenünk, hogy a más szférákból idézett entitások gyakran összemérhetetlenül nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint az idéző. Ezért célszerű gondoskodni védelemről. Itt kell szót ejteni a Valódi Név szerepéről. Manapság már csak törzsi kultúrákban él az a szokás, hogy a gyermek két nevet kap. Az egyik az, amit a hétköznapi életben használ- a másikat nagykorúvá válásakor a törzs varázslója súgja a fülébe, hogy más ne hallja. Ez a Valódi Név, melynek birtoklása hatalmat jelent bárki/bármi fölött. A valódi név kimondásakor ugyanis olyan hangrezgések keletkeznek, melyek tökéletesen ekvivalensek az illető testének sajátrezgésével. Az említett törzsi kultúráknál így természetesen mindenkinek legféltettebb titka a Név.
A legkomolyabb barátság és bizalom élethosszig tartó megpecsételése, ha valaki elárulja a Nevét másnak. Visszatérve az eredeti témához: a jó nekromanta a megidézendő lélek valódi nevének birtokában lát hozzá az idézéshez- ez több, mint elégséges védelmet jelent.
