1967-ben, a bajorországi Rosenheimben. Adam úr ügyvédi irodájának dolgozói számos megmagyarázhatatlan eseménynek voltak szemtanúi. A furcsaságok ráadásul riasztó nagyságú telefonszámlával jártak együtt. Adam értesítette az elektromos műveket és a telefontársaságot, s kérte, hogy ellenőrizzék az épület összes készülékét.
Az irodában hetekig dolgozó mérnökök ellenőrizték a vezetékeket és a készülékeket. Miután mindent rendben találtak, visszahelyezték a telefonokat. De mivel a helyzet nem változott, a postán tettek bejelentést.
Október elején a posta a telefonközpontban és az irodában elhelyezett egy-egy mérőeszközt, amelyek a hívásokat számlálták, s az irodában vizuálisan is ellenőrizhető volt az adat. Adam úr megkérte alkalmazottait, Johannes Engelhardot, az irodavezetőt, a két főállású és egy részmunkaidős hivatalnokot, hogy jegyezzék fel hívásaikat.
1967. október 5-én Adam és Engelhard megdöbbenve látta, hogy hívást jelzett a mérőeszköz, pedig senki sem telefonált az irodából. Október 19-én az eset megismétlődött, miközben Adam úr éppen dr. Smith-tel, a könyvelővel tárgyalt, aki hivatalos nyilatkozatot írt az esetről, hogy Adam bemutathassa a postán. Összehasonlítva az alkalmazottak feljegyzéseit a mérőeszközökön láthatókkal, Adam rájött, hogy a két eset nem elszigetelt véletlen.
...
...
...
...
...
//-->
...
...
A mérőeszköz tucatnyi el nem hangzott hívást rögzített. A posta ragaszkodott hozzá, hogy minden hívás normális volt, s ami még furcsább: minden hívás a pontos idő szolgálatnak szólt. Hatalmas botrány tört ki a posta és Adam úr között. Adam rámutatott, hogy egyrészt minden alkalmazottjának van órája, másrészt pedig legalább két templom toronyórájának ütése behallatszik az irodába, ily módon tudják saját telefonhívásaik pontos időpontját. Mi több, soha senki nem volt egyedül az irodában, nevetséges tehát azt feltételezni, hogy ennyi hívás titokban maradhatott.
[caption id="attachment_868" align="aligncenter" width="300"]
Az adott időben több hívást bonyolítottak le, mint amennyi fizikailag lehetséges[/caption]1967. október 20-án, reggel 7 óra 42 és 7 óra 57 között 46, a pontos időnek szóló hívást rögzített a mérőeszköz. Adam rámutatott, hogy legalább 17 másodperc szükséges ahhoz, hogy valaki tárcsázzon és kapcsolatba kerüljön a pontos idővel, még akkor is, ha nem várja meg, hogy bemondják az időt. A posta viszont azt állította, hogy percenként hat hívás volt, és továbbra is küldözgette a félelmetes telefonszámlákat. Október 31-én azonban áthelyezték a telefonokat, a tárcsákat pedig lezárták, és csak Adamnak volt hozzájuk kulcsa. Ez a lépés semmiféle változást nem hozott, November 8-án Adam érthetően dühbe gurult, amikor újabb hatalmas számlát kapott, hiszen a posta mérései megint eltértek a feljegyzések adataitól. "Öt héten belül - mondta Adam - a pontos időt 5-600 alkalommal hívták naponta. 80 alkalommal. Nagyon dühös voltam a postára. Egyesületet akartam alapítani, amely megvédi az előfizetőket." Adam irodájában azonban hamarosan újabb furcsaságok jelentkeztek, amelyekkel ugyancsak meg kellett küzdenie. 1967. október 20-án az iroda összes neoncsöve hirtelen durranással kiégett. A helybeli Stem vállalat villanyszerelőjét, Bauer urat hívták, hogy küszöbölje ki az elektromos zavart. Amikor Bauer megvizsgálta a világítótesteket, meghökkenve tapasztalta, hogy minden neoncső 90 fokos fordulatot tett a foglalatában és kikapcsolt. Visszarakta a fénycsöveket a helyükre. Ám amint helyére rakta a létrát, újabb durranás hallatszott. A fénycsövek megint megfordultak és kikapcsolódtak. A villanyszerelő még jobban meglepődött, amikor az iroda dolgozói arról számoltak be, hogy az automata biztosítékok időnként minden ok nélkül lekapcsolódnak, időnként egyszerre mind a négy áramkörben. Bauer a vezetékeket is, a felszereléseket is alaposan megvizsgálta, és mindent rendben talált. "Kész rejtvénnyel kerültem szembe - vallotta be Adamnak -, szerintem boszorkányság. "
Minthogy semmi hibát nem talált az elektromos vezetékekben, Bauer arra a következtetésre jutott, hogy az áramellátásban lehet a hiba. Felkérték az Elektrizitátswerk-et, a német elektromos műveket, hogy vegye át a vizsgálatot. Hamarosan meg is jelent az irodában Paul Brunner. A Rosenheim-jelenség terjedését leginkább akkor tudjuk áttekinteni, ha időrendben követjük az eseményeket.
[caption id="attachment_870" align="aligncenter" width="230"]
Paul Brunner 1967 november 15-én kezdte meg a vizsgálatot[/caption]1967. november 15-én, szerdán széles körű ellenőrzést folytattak a Königstrasse 13. szám alatt lévő iroda elektromos vezetékeiben és készülékeiben, valamint Adam lakásában. Mindent rendben találtak, tehát a rövidzárlatot ki lehetett zárni a jelenség lehetséges okai közül.
November 16-án, csütörtökön elektromos mérőműszert helyeztek el az irodában, az ún. Siemens Unireg-et, amely a feszültségingadozást méri, és grafikonon ábrázolja. Később egy Tektronix-egységet - egy memóriával rendelkező oszcilloszkóppal - kapcsoltak vele össze, további két tollal, amelyek a mágneses mezőben és a zajszinten mért ingadozásokat mutatták. Egy műszer folyamatosan kiírta az iroda adott pontjain az áram- és a feszültségváltozást, valamint a változások időpontját. A gép le volt pecsételve, így a méréseket nem lehetett manipulálni. Az elkövetkező néhány hétben abnormális kilengések jelentek. meg a papíron, de különös módon csak munkaidőben, hét végén soha. Hogy kizárják a trükköket, az automata biztosítékokat olvadó biztosítékokra cserélték, s azokat is lepecsételték.
November 20-án - a mozgó neoncsövektől és a megmagyarázhatatlan feszültségingadozástól eltekintve normális hétfő reggel volt -, Adam magánirodájában az egyik fénycső a padlóra esett és összetört. Ugyanabban a percben az áramkörben hatalmas emelkedést (50 amperest) regisztrált a mérőműszer, az olvadóbiztosítékok mégsem mentek tönkre. A gép feljegyzéseit tartalmazó szalagot vizsgálva Brunner megdöbbenten tapasztalta, hogy a normális, egyenes vonalak helyett hullámhegyek vannak rajta. A nap folyamán még további fénycsövek estek a padlóra.
November 21-én, kedden, biztonsági intézkedést foganatosítottak: az összes neoncsövet kicserélték normális villanykörtére. Ennek ellenére a durrogások folytatódtak, a fénymásoló gépből pedig, ami nem is volt bekapcsolva, valami furcsa vegyi anyag kezdett szivárogni. Brunner eltűnődött: vajon az elektromos vezetékeket nem a gáz- vagy vízcsöveket keresztezve hozták-e be az épületbe. Brunner csoportja számos vizsgálatot végzett, s ezt a lehetőséget is elvetették. November 22-én, szerdán, egymás után felrobbantak a villanykörték. Most már átvizsgálták a szomszédságot is, nincs-e valahol kóbor áram. Nem találtak azt sem.
November 23-án, csütörtökön kikapcsolták az irodát az elektromos hálózatból, s egy vezetékkel közvetlenül a Königstrasse-i transzformátorhoz kötötték, a Magasfeszültségű Művek K 11-es telepén. November 24-én, pénteken Brunner azt hitte, megtalálta a titok nyitját. Ugyanis akkora kilengéseket talált a rögzítőn, hogy a toll kilyukasztotta a papírt. S minthogy a mérő eszközt közvetlenül a K 11-hez kapcsolták, azt gondolta, a hibának ott kell lennie, magában az ellátásban, s a csoportjának igaza volt, amikor azt állította, hogy az irodában minden elektromos egység megfelelően működik. A mérnökök megkönnyebbülten távoztak eszközeikkel és kábeleikkel az irodából, s szálláshelyüket áthelyezték a K 11-es telepre, hogy ott folytassák a hiba keresését. De ott is mindent rendben találtak, úgyhogy visszatelepültek az irodába. Most már Rosenheim egész áramellátását ellenőrizték, és hibátlannak nyilvánították.
November 27-én, hétfőn az egyik lányt repülő üvegszilánk vágta meg, amikor felrobbant az egyik izzó. Minden maradék izzót nylonzacskókkal fedtek be, hogy elkerüljék a további baleseteket. Ezen a délutánon még négy másik izzó robbant fel. 5 és 6 óra között egy új fejlemény döbbentette rá Brunnert arra, hogy olyasvalamivel foglalkozik, amivel még soha nem volt dolga: ekkor kezdtek a lámpák himbálózni.
[caption id="attachment_875" align="aligncenter" width="168"]
Adam vizsgálja a villanykörtét, ami 1967 november 27-én himbálózni kezdett[/caption]A következő néhány nap azzal telt, hogy a mérnökök figyelték a himbálózó lámpákat, és magyarázatot próbáltak keresni: "Le-föl ugráltunk a padlón, hátha mozgásba hozzuk a lámpákat. Nem sikerült. Megfigyeltük az utcai közlekedés hatását, és megvizsgáltuk az elektrosztatikus töltéseket, de nem találtunk semmit."
November 30.-án, csütörtökön, az iroda áramellátását leválasztották a fővezetékről, s helyette egy 7 kilowattos generátorkocsiról látták el árammal, amely ott parkolt a ház előtt. A generátor mérője állandó 220 voltos erősséget mutatott, az irodában mégis folytatódtak a kilengések, törések, a lámpák kilengtek, az izzók felrobbantak és szeszélyesen kivágódtak a biztosítékok.
December 7-én, csütörtökön 90 kilengést regisztráltak a délelőtt folyamán. A lámpák olyan vadul himbálóztak, hogy a plafonnak ütköztek, és leverték a falat. Módszerei, eredményei védelmére, s nem utolsó sorban saját jó híre érdekében Brunner két kiemelkedő német fizikus tanácsát kérte, Dr. Kargerét a Max Planck Intézet Plazmafizikai Kutatólaboratóriumából, és Dr. Zicháét a müncheni egyetemről. Karger javaslatát követve, Brunner lekapcsolta az iroda hálózatát az Unireg-ről, s a csatlakozókhoz közönséges 1,5 voltos elemet kapcsolt. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére ahelyett, hogy a mérőműszer 1,5 voltot regisztrált volna, mindaddig, amíg az elem ki nem merül, a toll 3 voltnál indult, s aztán vadul cikkcakkozott végig a papíron. Az egyébként tökéletesen működő Unireg nem tudta ellenőrizni ezt a 1,5 voltos elemet.
December 11-én, hétfőn 8 óra 45-kor Brunner és segédje, Mayr a gépíró-szobában beszélgettek, amikor hirtelen megmozdult egy kép a szögön. A döbbent Brunner kinyújtotta a kezét, hogy megigazítsa a képet. Ekkor a szobában más képek is mozogni kezdtek, egyik-másik le is esett a földre. A gépírók később elmondták, hogy azon a reggelen szokatlanul feszülteknek érezték magukat, a félelem szinte odaszegezte őket a székhez. Mayr és Brunner úgy próbáltak elhelyezkedni, hogy megfigyelhessék ezt az új jelenséget. Látták, amint az első kép 320 fokos szögben megfordul, s a zsinórja rácsavarodik a szögre.
Brunner ezen a ponton döbbent rá, hogy túl nagy fába vágta a fejszét. Összegyűjtötte az adatokat, és hivatalos jelentést tett, amelyben a következőket írta:
"Fel kell tételeznünk, hogy létezik egy mindeddig ismeretlen energia, amelynek sem a természetét, sem az erősségét, sem az irányát nem tudjuk megállapítani. Mibenlétének kiderítése meghaladja tudásunkat." Brunner, akit rémülettel töltött el e titokzatos, nem ritkán veszélyes energia ellenőrizhetetlensége, a további kutatásokat átengedte a fizikusoknak, akik figyelni is kezdték az eseményeket. Dr. Karger és Dr. Zicha - akárcsak annak idején Brunner eleinte igen vonzónak találta azt a tudományos kihívást, amelyet az Adam iroda elektromos zavarai jelentettek. Tárgyilagos vizsgálatokba fogtak, amelyekhez különösen érzékeny műszereket használtak. Elsősorban arra törekedtek, hogy kiderítsék a mérőműszerek kilengéseinek okát: újabb eszközöket szereltek fel, amelyek a feszültségszintet, a mágneses mezőket és a zajszintet ellenőrizték.
Miközben a zajszintet mérték, egyszerre arra lettek figyelmesek, hogy a monitor hatalmas kilengéseket kezd jelezni, noha hang nem volt hallható. Arra gyanakodtak, valamiféle közvetlen nyomásnak kell lennie a mikrofon kristályán. Az is felvetődött, hogy az Unireg tollára talán egyfajta ismeretlen erő hat, amely az elektromos áramtól függetlenül, közvetlenül okozza a természetellenes hullámokat. Ugyanez a szabad, összetett erő hat esetleg a telefontárcsa belső rugóira is. Csak rövid időtartamokra aktivizálódott, így természetéről csak annyi derült ki, hogy biztosan nem elektrodinamikus. A jelenségre neves fizikusok sem tudtak magyarázatot adni.
Karger és Zicha szerint az, hogy a telefon-rendellenességek következetesen a pontos idő szolgálatra irányulnak, minden bizonnyal az erő intelligens voltára utal. A másik ok, ami arra késztette a kutatókat, hogy intelligensnek tekintsék, az volt, hogy az erő ellenáll minden vizsgálatnak. A két tudós elkészítette jelentését, majd távozott. A fizikusokat más tudományágak képviselői követték, köztük Hans Bender freiburgi professzor, aki december közepén fogott bele kísérleteibe. A fizikusok két kulcsfontosságú megállapítást tettek. Egyrészt a jelenségek okozójaként racionális lényt tételeztek föl, másrészt pedig megerősítették, hogy az erő kizárólag munka időben működik.
Figyelni kezdték az iroda dolgozóit: Johannes Engelhardot, Frau Bielmeiert, a részmunkaidős asszisztenst, és a két hivatalnokot, a 17 éves Gustav Hubert és a 18 éves Annamarie Schneidert. Minthogy a paranormál jelenségek továbbra is folytatódtak, Adam irodájában a munka egyre nehezebb lett. Az sem könnyített a helyzeten, hogy az újságírók és a kutatók szinte megszállták az irodát. Az alkalmazottak, akik folytonos fürkésző figyelem középpontjában érezték magukat, idegessé és feszültté váltak. Kétszeresen is nehéz dolguk volt: meg kellett birkózniuk az iroda különös jelenségeivel, amelyek időről időre félbeszakították a munkájukat, ugyanakkor el kellett viselniük a kölcsönös gyanakvást is, ahányszor csak történt valami.
A gyanakvás középpontjába hamarosan egyetlen alkalmazott, Annamarie Schneider került. Az összes dolgozó közül ő volt a legfeszültebb, s minden alkalommal, amikor megkezdődtek a kísérteties események, furcsán összerándult. Az Unireg adatait, amelyek a munkaidő alatt jelezték a kilengéseket, közelebbről elemezve, észrevették, hogy a jelenség pontosan 7 óra 30-kor kezdődik, amikor Annamarie felveszi a munkát. Hans Bender freiburgi csoportja diszkréten a lány ra kezdte összpontosítani figyelmét. Egy nap Bender valamelyik asszisztensének feltűnt, milyen furcsán kezd imbolyogni a folyosón a lámpa, amikor Annamarie elhalad alatta. Addigra már elhatározták, hogy a dolgozók, egyik a másik után, néhány napos szabadságra mennek, mivel a dolgok megviselték őket. Így a kutatócsoport ellenőrizheti, ha valamelyikük kapcsolatba hozható a jelenségekkel. Annamarie volt az első. Amint megkezdte szabadságát, az iroda megint békés lett.
[caption id="attachment_874" align="aligncenter" width="260"]
Annamerie Schneider[/caption]Annamarie december 18-án tért vissza az irodába. Még sokkal idegesebbnek látták, mint ezelőtt, s amikor feje fölött megmozdult a lámpa, felsikoltott. Visszatértével a kísérteties jelenségek újult erővel támadtak. A képek ide oda lengedeztek, majd olyan erővel zuhantak a padlóra, hogy keretük széttört, ám, különös módon, üvegjük sértetlen maradt. A naptár lapjai maguktól leszakadtak. Izzók robbantak fel. Fiókok csúsztak ki az íróasztalokból, s Frau Bielmeier kénytelen volt egy gépasztallal és súlyos írógéppel megtámasztani a fiókját, hogy ki ne nyíljék. Annamarie napról napra feszültebb lett, s amikor a jelenségek láthatóan a közvetlen környezetére összpontosultak, sikolyokban, zokogásban tört ki. Szerencsére el jött a karácsony.
1968. január l-én az irodában újrakezdődött a munka. Egy hétig minden normálisan ment, s Adamot újra eltöltötte a remény: hátha még sem ő lesz Rosenheim első áramfogyasztója. Ám január 9-én, 10 óra 30-kor, amikor Annamarie belépett az ajtón, a jelenség visszatért, sőt, ha lehet, még erősebb lett. Az események január 17-én tetőztek. Amikor a villanykörték felrobbantak, csak Annamarie és Adam volt az irodában. Annamarie hisztérikus rohamot kapott. Sikoltozva rohant fel a lépcsőn Herr Geistaller rendelőjébe, ahol a fogorvos nagy nehezen lecsillapította őt. Hamarosan megjelent a rendőrség, hogy lefényképezze a kárt. Annamarie visszaült íróasztalához, s gépelni kezdett. Egyszer csak a naptár leesett a falról, a fiókok pedig elkezdtek kicsúszni az asztalból. Az egyikből hirtelen fémdoboz ugrott ki, majd hangos csörömpöléssel a padlóra esett, s tartalma szanaszét gurult a szobában.
[caption id="attachment_873" align="aligncenter" width="136"]
Hans Bender és kollégája azt a fénycsövet vizsgálja, ami spontán kicsavarodott[/caption]Másnap reggeltől a lányok karját és vállát folyamatos áramütések érték, amitől délutánra kis híján hisztérikus rohamot kaptak. A rémületet csak fokozta, amikor a közel két mázsás tölgyfa szekrény két alkalommal is megmozdult. Székek csúszkáltak ide-oda, s egy asztal, a tetején békésen üldögélő látogató legnagyobb rémületére, hirtelen elindult. Amikor Frau Bielmeier kiment a gépírószobából, a széke a levegőbe emelkedett. Annamarie és Huber kisasszony széke viszont süllyedni kezdett. A gépírószoba összes székének magassága állítható volt, a balesetek elkerülésére azonban nem lehetett átkapcsolni, amíg ült rajta valaki. De ezen a délutánon Bücher professzor, a München közelében lévő Pulach Fizikai Kutatóintézetének munkatársa látta, amikor Annamarie széke süllyedni kezdett, a lányon a sokk jelei váltak láthatóvá: elsápadt, bőrén furcsa, piros foltok jelentek meg. Azonnal betegszabadságra küldték. Távozása előtt szomorúan jegyezte naplójába, amelyet Hans Bender kérésére vezetett: "Január 18. Mától fogva beteglistán vagyok. Remélem, hamarosan minden rendbe jön, s végre nyugtom lesz."
[caption id="attachment_872" align="aligncenter" width="246"]
A 180 kg-os tölgyfa szekrény. amely 30 cm-t mozdult el magától[/caption]Adam nem vesztegette az idejét. Elbocsátotta Annamarie-t, a lányt többé nem látták a Kőnigstrasse-i irodában, és vele együtt eltűntek a furcsa jelenségek is: A különös poltergeist tevékenység okozta károk Adamnak 15 ezer márkájába kerültek. Annamarie pedig; Hans Bender kérésére, felkereste a freiburgi intézetet, ahol számos laboratóriumi vizsgálaton ment keresztül. A lány eleinte vonakodott; végül, beleegyezett s l968. január 21-én -hat napra bevonult az intézetbe: A stressz és a frusztráció valószínűleg fontos szerepet játszott Annamarie személyiségében. Freiburgi tartózkodása idején a lány széleskörű pszichológiai vizsgálatokon ment keresztül, amelyeket Bender egyik pszichológus kollégája, John Mischo vezetett. A lányt labilisnak, ingerlékenynek és súlyosan frusztráltnak találta, aki képtelen elviselni a visszautasítást, s különösen szenved elfojtott agresszivitásától.
A pszichológus véleménye szerint Annamarie pszichokinetikus jelenségei frusztrációi feloldására szolgálnak. Maga a folyamat azonban még magyarázatra vár. Annamarie orvosa is megerősítette, hogy a lány idegrendszerében több ízben támadt igen komoly zavar, például hiperaemia (a vér adott helyre koncentrálódása), s görcsös rohamok. Rohamai rendszerint úgy zajlottak le, hogy Annamarie sikoltozni kezdett, szemei kitágultak, végtagjain az ujjak fájdalmasan megfeszültek, a csípője és a térde körüli izmok pedig görcsbe rándultak. Bender professzor megkísérelte feltárni az irodában történtek pszichológiai okait. A pontos idő szolgálattal való kapcsolatteremtést azzal magyarázta, hogy Annamarie legszívesebben állandóan az óráját nézte volna, hogy lássa, mennyi van még hátra a munkaidejéből. Az irodában keletkezett károkat a főnöke elleni rejtett agresszióknak tulajdonították. Annamarie különösen feszültnek érezte magát Adam irodájában, s nem is szeretett ott dolgozni. Az események elején Adam egy alkalommal szarkasztikusan megjegyezte: "Már csak az hiányzik, hogy a festmények is elkezdjenek mozogni a falon." Annamarie hallótávolságon belül volt. Néhány perccel később megmozdult az első kép.
Hans Bender rámutatott, hogy az eset különösen figyelemre méltó. Csaknem félszázan voltak tanúi a hosszú hónapokig tartó eseményeknek: irodai dolgozók, elektromérnökök, ügyvédek, tudósok, pszichológusok és rendőrök, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Ám a szemtanúk és a dokumentumok ellenére az, hogy Annamarie hogyan produkálta a pszichokinetikus jelenségeket, ugyanúgy megoldatlan rejtély maradt, mint az összes többi hasonló esetben.
forrás: Amire nincs magyarázat c. könyv
